Civilek és pártok

A politizálás nem más, mint a közügyekkel való foglalkozás. Aki azt állítja magáról, hogy nem politizál, valójában pontosan azt teszi, hiszen ezen döntésén keresztül bizonyítékát adja annak, ő, mint joviális alattvaló kiszolgálja az aktuális politikai kurzust.

 

 

 

 

 

A regnáló hatalom remekül alkalmazza az „oszd meg és uralkodj” elvét. Szembefordította egymással a a kormányzat ámokfutásával szemben fellépő csoportokat az ellenzéki pártokkal. Ezt viszonylag könnyen el tudta érni, hiszen az előző kormányzati ciklus kommunikációjának végig a fókuszában volt az „emútnyócévezős” propaganda, ami minden létező rossz okozójaként a korábbi kormányzó erőt ostorozta, tegyük hozzá, sokszor jogosan. A fekete vs fehér túlzott leegyszerűsítése kettészakította az országot, amit a pánikba- és szétesett ellenzék is átvett és még tovább is fejlesztett. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, ha most, a fidesz második ciklusában, amikor eljött a „betakarítás” időszaka, ami a politika-felhasználók (a zemberek) szemét kezdi felnyitni, akkor az elkeseredett, kiábrándult tömegeknek nem az első gondolta, hogy visszahívják az azóta atomjaira hullott brigádot egyben, vagy darabjaiban.

A november 17-ei tüntetés mutatta meg a legjobban, hogy a tömeg elégedetlensége már elérte azt a fokot, hogy az elbizakodott, dölyfös hatalom ámokfutásából elege van, de igazi alternatívát felmutatni nem tud. Az ezt követő egyik tüntetésen pedig már az is kiderült, hogy a civilség próbáját nem állja ki már a tüntetők tömege sem, amelyben „profi” tüntetők (politikusok) is vannak.

Mit várnak a civilek? A válasz a tüntetéseken mindig elhangzik, összefoglalva: legyen vége a Magyarországot az európai civilizációtól eltérítő, az állam túlhatalmára építő, a vezetők gazdagodását célzó politikának. Az, hogy helyette mire lenne szükség, már nem hallatszik. Az sem, hogy kitől várják a civilek a „fidesztelenítést” követő időszakban az ország irányítását. Azon nem szabad csodálkozni, hogy a politikai pártok ebben a zavaros helyzetben megpróbálják a saját jelentőségüket hangsúlyozni, függetlenül attól, hogy van-e reális esélyük érdemi szerepet játszani az "új rendszerváltást" követően. Pártok nélküli politizálásra civilizált országokban nincs lehetőség. Az igazi dilemma pont a fidesz túlhatalmával hozható összefüggésbe. Magyarország társadalma a II. világháborút követően beleszokott az egypártrendszerbe, élén a tévedhetetlen vezetővel. Ezt a nosztalgiát hozta vissza O.V., aki levette a társadalom jelentős részének a válláról a gondolkodás mázsás terhét és felelősségét. Most, viszont, amikor a tömegből egyre többen kiabálják, hogy a király meztelen, nagy a bizonytalanság. Az autokráciához szoktatott sokaság egy része várja az új, jó királyt, aki majd ismét föléjük tartja a gondviselés biztonságot adó buráját. De ezt hiába várja, mert a „királyok” viselkedésének természete azonos: klientúra építés, politikai hatalom megtartása a saját gazdasági céljainak eléréséhez. Mert ezt az egyet nem lehet cáfolni: minden antidemokratikus rendszer célja: KELL a pénz, hogy legyen hatalom és KELL hatalom, hogy legyen pénz.

Ehhez képest egy olyan rendszer, amely felnőttként kezeli a polgárait, számít az ő aktivitásukra a közügyek ellenőrzésében komoly társadalmi érettséget feltételez. Az ún. jóléti államokban is több száz év kellett ahhoz, hogy a demokrácia rendszerszerűen működjön, ráadásul hatékonyan csak a szabad verseny keretei között tud működni, azaz a kapitalizmus keretei között. Ennek ellenére nincs alternatívája a demokráciának. Magyarországnak csak az Európai Unió fejlett országai nyújtanak igazi mintát, amit a több százezres emigráns példája is igazol.

Az új politikai váltóerőnek tehát egyértelműen demokratikusnak, nyugatosnak és barátságosnak kell lennie. Ez utóbbi gondolat talán furcsának tűnik, de ha belegondolunk, akkor a magyarokról mostanában nem a magyaros vendégszeretet az első asszociációja a világnak. Egy ország külső megítélése egyértelműen összefüggésbe hozható a működésének hatékonyságával, sikerességével. A barátságos, megbékélő hozzáállás azonban nem csak a külvilággal kapcsolatban fontos, hanem az országon belül is. Az ellenzéki gondolkodásúaknak egy kormányváltást követően is együtt kell élniük az általuk agyatlan zombiknak nevezett Orbán hívekkel, akiknek pedig el kell fogadniuk, hogy a hazaáruló liberál-bolsevista csürhe is a nemzet része.

Sokan vélekednek úgy, hogy csak a két tábor közötti „fizikai összetűzés” katarzisa oldhatja fel az ellentétet, de a 21. század elején talán van esélye annak, hogy az Unió területén békés módon is kezelni lehet a hatalmas feszültségeket. Ebben is óriási felelőssége van a pártoknak, hiszen elvileg még a jelenleginél is van rosszabb kimenet: a fasizmus.

Egy biztos: a közhatalom gyakorlása továbbra is pártok által történik majd. Hogy ezt a civilek mikor látják be, nem tudható, de ameddig ez nem lesz egyértelmű, addig az utcai tüntetések csak kedélyes teadélutánnak lesznek elkönyvelve a hatalom köreiben.

 Bartha Péter

 

 

Támogatók