A karnevál az nagyon nem farsang

Üdvözlet Bonnból! Örömmel jelentem, hogy a karnevál utolsó – és egyben legjelentőségteljesebb 5 napja – teljes gőzzel kezdetét vette! Most már én is a saját szememmel tapasztaltam azt, amiről a kollégák az elmúlt hetekben folyamatosan beszéltek.

Azonban ne fussunk rögtön a legvégére (nem is tudnánk, hiszen még mindig tart a karnevál), kezdjük az egészet az elejéről. Az egész a keddi röplabda edzésen indult, amikor is az edzőnk bejelentette, hogy jövő kedden nem lesz megtartva – természetesen a karnevál miatt – a röpi. Itt már aztán tényleg én is komolyan kezdtem érezni, hogy itt valóban mennyire sokat számít a karnevál az embereknek. A szerdai nap után elindult a szezon. A történelem folyamán a karnevál mindig pénteken kezdődött és hamvasztó szerdáig tartott, azonban az emancipáció következtében a csütörtöki napot kisajátították maguknak a hölgyek, egy nappal megtoldva (amolyan -1. napot tartva) a karnevált. Az elkövetkező sorokban csak a csütörtöki napomról fogok írni nektek, hatalmas élmény volt számomra. Reggel kicsit később indultam el, mint szoktam, pedig nem sokat akartam pepecselni az én jelmezemmel – amit Facebookon láthattatok. Igen, mindenképpen valami olyan maskarán törtem a fejemet, amit itt gyakorlatilag egyedül én viselek majd és utalok is vele a származásomra. Azonban mint később megtudtam ez a viselet nem csak a magyar parasztemberek viselete, de erről majd a maga idejében. Tehát már reggel beöltözve indultam a munkahelyemre, azonban valóban azt tapasztaltam, amiről sokan beszéltek már: már az utcán is gyakorlatilag csak olyan embereket láttam, akik valamilyen jelmezt öltöttek magukra. Arról már nem is beszélve, hogy belefutottam egy óvodás csoportba a 66-os járaton, akik csak erősítették a jelmezes képet. Ettől függetlenül még a villamos vezetőjének is megfigyeltem a pilóta sapkáját és bár nem szálltunk fel, gyorsan beértem a munkahelyemre. Már a portán is széles mosollyal fogadták a jelmezemet, nem is beszélve a közvetlen kollégáimról. Mindenkinek elmeséltem, hogy én egy magyar parasztember vagyok, aki a földeken dolgozom és megpróbáltam elég műveletlen akcentussal tenni mindezt, nagy mosolyt csalva ezzel az arcukra. Katja angol királynőnek öltözött, Uwe K. pedig egy hawaii-i turistának. Valami félelmetesen jól sikerült mindkettejük maskarája, és persze eljátszottuk minannyian a jelmezünknek megfelelően a szerepünket a reggeli forró ital fogyasztása adta helyzetkomikumban. Mivel egyébként elég ritkán fordul elő, hogy Erzsébet királynő egy magyar földmunkással és egy hawaii-i turistával fogyasszon kávét. Mondtam is neki, hogy én úgy tudom a királynő teát iszik tejjel, nem nagyon rajongott az ötletért, ennyire azért kitért a szerepéből, de mivel ő volt a királynő, ezért ezt megengedtük neki. Rengeteget nevettünk már ott, de utána jöttek még csak a többi kollégák és bár a hangulat egyáltalán nem ilyen volt, mégis dolgozni kellett egy kicsit. Azonban sokkal nehezebben veszik komolyan a kollégák a másikat, amikor ilyen jelmezeket viselnek, úgyhogy érezhetően sokkal könnyedebb volt a légkör még a szokásosnál is. Mario is jött aznap az irodába, és szokás szerint köszönt nekem reggel, majd ment tovább az irodája felé, de hallottam, hogy két lépés után megtorpant és elindult visszafele. Ugyanis meglátott engem a szeme sarkában, és én nem úgy néztem ki, mint általában. Elmeséltem, hogy ki jött ma Bence helyett dolgozni, jót nevetett, gratulált a jelmezemhez és ment dolgozni. Azonban nem telt el két perc sem és visszajött, hogy elmesélje azt, hogy ő egy kis német faluban született és nevelkedett, ahol pontosan olyan öltözékű és kinézetű emberek éltek, mint amilyennek én is öltöztem. Ez azért esett különösen jól nekem, mivel ezzel először is ráerősített, hogy valóban jól sikerült beöltöznöm, másrészt pedig ezzel az őszinte megnyilvánulásával közelebb kerültünk egymáshoz, ugyanis eddig a munkahelyi dolgokon kívül nem nagyon tudtunk beszélni egymással. Uwe K. pedig megjegyezte, hogy a sok korábbi Exchange dolgozó közül én vagyok az első, aki beöltöztem karnevál idején. Ilyen jó hangulatban telt a reggel, így nem csoda, hogy gyorsan el is jött az ebédidő. A képen nem látszik, hogy utána felvettem egy nyakkendőt magamra, ugyanis kíváncsi voltam, mi történik vele. Ez most elég furcsán hangozhat, ha valaki nem tudja, hogy miért írom ezt, de sajnos bekövetkezett, amitől tartottam: levágták a nyakkendőmet. Nem is véletlenül, abszolút szándékosan történt mindez és a tettes nagyon örült is annak, hogy még a nap folyamán nem vágták le a nyakkendőmet, így következhetett be az, hogy ő részesült ebben a megtiszteltetésben. Ugyanis itt egy olyan tradíció is kialakult az évek során, hogy a hamvazószerda előtti utolsó csütörtökön (Weiberfastnacht) a nők levágják a férfiak nyakkendőit és mint skalpot kitűzik a ruhájukra. Az egészt történet oka egy jól öltözött ámbár tájékozatlan belga úr volt, aki Liége-ből Aachenbe utazott várost nézni. Ez egy – feltehetően már a pohár fenekére néző – idős hölgynek nem tetszett és ollóval rátámadt az úrra, hogy levágja a nyakkendőjét, amit sikerült az úrnak megakadályoznia, és ez a nyakkendő a mai napig megtekinthető egy a helyszínhez közeli kocsmában. A történet bejárta az egész vidéket és szokássá nőtte ki magát, úgyhogy én pedig ki akartam próbálni, valóban tartják-e még a szokást. Nem is kellett csalódnom. A kasszában a hölgy úgy megörült nekem és a nyakkendőmnek, hogy el sem engedett, rögtön hozott egy ollót és lenyisszantotta a nyakkendőm szebbik felét. A történethez hozzátartozik, hogy egy puszival kárpótolják a levágott nyakkendőjű férfiakat. Így az ebéd is vidám hangulatban telt, majd délután 1 órakor mentünk át a Zentrale (központi) épületbe, ahol már javában tartotta a karneváli hangulat. Egy hatalmas előteret képzeljetek el, zsúfolásig megtelve jelmezbe öltözött emberekkel, eléggé vidám állapotban. Ugyanis itt tényleg nem spórolnak az alkohollal, hatalmas mennyiségű italt fogyasztanak ez alatt a pár nap alatt. Az előtérből pedig egy nagy előadó terem nyílt, színpaddal és élő zenével, gyönyörűen feldíszítve lufikkal, rengeteg reflektorral különböző fények segítségével teremtve remek hangulatot. Kis idő elteltével jött is az első fellépő csapat, akik az ekkor hagyományos akrobatikus, látványos táncot mutatták be. A bevonulás már elég sokat sejtetett a produkcióról: a fiúk vállán egyensúlyozva álltak a lányok, így sétáltak (!) be a táncparkettre. Fantasztikus hangulat honolt a tánc során végig, melyben úgy dobálták, ugráltatták a lányokat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Hihetetlen kiemeléseket, dobásokat és térbeli formákat jelentettek meg a nagyérdeműnek, élmény volt nézni. Láthattunk dupla szaltót úgy, hogy három fiú bakot tartott kezéből ugrott a lány, na persze a fiúk is segítették az ugrásban. Egyrészt le a kalappal a lányok előtt, ahhoz, hogy valaki hosszú másodpercekig két, illetve egy lábon (a másikat az égbe emelve) állni valakinek a vállán, na ehhez tényleg komoly egyensúlyozási technika és gyakorlás kell. Másrészt pedig a fiúk előtt is, ugyan nem voltak nehezek a lányok, de amikor már 3 szintes piramisban állnak a válladon, úgy mosolyogva megtartani a lányokat, az nem egy egyszerű feladat, komoly erőnlét kell kozzá. Az egyik kolléga mesélte, hogy egy ilyen csapat egymás után van, hogy 8, azaz nyolc előadást is megcsinál zsinórban. Lenyűgöző volt! Utána folytatódott az élő zene, de nem sokkal később érkezett az est egyik sztárvendége, Axel Fischer. Én nem ismertem eddig a munkásságát, de nagyon fülbemászó, vidám dalokat énekelt. Remekül vonta be a közönséget, akik persze kellettek hozzá, ugyanis kívülről tudták a számokat. Sokat énekeltette a közönséget, Uwe is többször megmutathatta a szövegbiztosságát, remekül vizsgázott, mindig tudta, mit kell énekelni. Az előadása után dedikált és CD-t is árult, mire Mila, a perui kolléga, akivel egyszer már Uwe-nál megismerkedtem, megvett nekem egy CD-t. Hatalmas gesztus volt ez, nem is tudtam hirtelen mit mondani, elképesztően jólesett a kedvessége! Természetesen megígértem, hogy igyekszem megtanulni a számokat kívülről, ez a minimum, amit tehetek cserébe. Utána folytatódott még az élő zene, de Uwe-nak sajnos mennie kellett, mivel ő másnap korán indult síelni Ivánnal és a családjával. Mi még tovább táncoltunk és énekeltünk Michaellel és Milával, egészen 5 óráig, amikor is véget ért az élő zene. Ki is táncoltuk magunkat egész napra és már azon voltunk, hogy indulunk, amikor kifele menet összefutottunk Ivánnal, a mexikói kollégánkkal. Abszolút véletlen futottunk össze vele, de viccesen jött ki a helyzet, mivel pont 4 nemzet képviselője volt jelen, egy perui, egy mexikói, egy német és egy magyar. Mire Iván meglátott egy kollégát, aki pedig Mongóliából jött Németországba 20 évvel ezelőtt, és bemutatta a multi kulturális csapatunknak. Ő pont Dschingis Khannak öltözött, csak sajnos nem volt nála bajusz, én pedig rögtön felajánlottam, hogy nálam van extra, szívesen adok neki. Nagyon örült, hálásan elfogadta, és elkezdtünk beszélgetni. Elmeséltem, hogy én ki vagyok, és hogy szívesen maradnék is, ha lenne valami fix álláslehetőség. Mondta, hogy ő most nem tud konkrétumot, de majd megkérdezi a kollégáit. Nagyon megköszöntem neki, visszatértünk a csoporthoz, ami akkorra már további két fővel bővült, Iván újabb mexikói kollégákat látott meg, és invitálta őket a csoportunkhoz. Az elkövetkező percekben pedig az új kollégák is behívták az ő ismerőseiket, így vírusként kezdett terjedni a csoportunk létszáma, megszámoltam, 16-an voltunk legtöbben. Ekkor fotó következett, majd elkezdtek szépen lassan lemorzsolódni az emberek, de valahogy mindig jöttek újak, aztán visszanéztek a régiek. Utána újabb fotó következett, és ez így ment egészen 3 (!) órán keresztül. Én mindenkinek elmeséltem türelmesen a történetemet, hátha valaki tud nekem ajánlani egy pozíciót, hatalmas ereje volt így megismerni ismerősöket az ismerősökön keresztül, mivel rögtön egy bizalmi helyzet alakult ki az eddigi vadidegen emberrel. A világ minden részéről voltak ott kollégák, a szó legszorosabb értelmében. Meg is beszéltük, hogy akár egy 10 évvel ezelőtt ez az egész „multi-kulti” társaság elképzelhetetlen lehetett volna, ma pedig már természetessé vált. 20:30-kor pedig Ivánnak indulnia kellett, de én is nagyon elfáradtam, gyakorlatilag 13:00-tól talpon voltam, kitomboltam magam, utána pedig 3 órán keresztül csak álltam és beszélgettem új emberekkel. Azzal váltunk el, hogy reméljük jövőre mindnyájan újra találkozunk itt. Remélem. Az viszont ahogy a címben utaltam rá egyértelműen kiderült már a -1. napon, hogy a karnevál nagyon nem egyenlő azzal, amit mi farsangnak hívunk. Ez itt sokkal, de sokkal több. Ezzel most búcsúzom tőletek egyelőre, a hétvégén nem fogok tudni írni, jövő héten igyekszem beszámolni az előttem álló programokról. Vigyázzatok magatokra, ciao!

Bartha Bence

 

Támogatók