Irány Párizs

Az egész 2002. február 14-én kezdődött. Egy foghúzással a János kórház szájsebészetén kötöttem ki. Sokan voltak a váróban, de sikerült ülőhelyet kapni, egy kedves korombéli hölgy mellett, és hogy, hogy nem, szóba elegyedtünk.

Elmondta, hogy Ö már 3 éve jár a doktor úrhoz, és majdnem mindig ilyen sokan vannak. Kérdésemre, hogy miért tart ilyen hosszan a kezelése, részletesen kifejtette a szájrákból való kigyógyulásának fájdalmas történetét. Szerencsére akkorra teljesen meggyógyult, és csak kontrollra járt negyedévente.

Amikor sorra kerültem, a doktor úr gyorsan és szakszerűen kihúzta a bennmaradt fogdarabokat. Megkérdezte, hogy dohányzom e? Igen válaszom után elmondta, hogy a szám tele van fehér pöttyökkel, ami a szájrák előjele, jól tenném, ha abbahagynám a dohányzást, mert ha így folytatom, akkor hosszadalmas és fájdalmas kezelésre számíthatok.

Attól a naptól olyan dohányos vagyok, aki nem gyújt rá. Feleségem, Zsófia szerint 25 évi dohányzás után nagyon könnyen leszoktam. Sajnos ez nem teljes mértékben igaz. Először is, a mai napig dohányos vagyok, másodszor annyira beijedtem, hogy a betegségtől való félelem miatt nem gyújtok rá, pedig még ma is kívánom a füstölést. A lényeg a kerékpározás szempontjából, hogy a nikotin hiány és az oxigén bőség átalakította az anyagcserémet, és rövidesen meghíztam.

Ugyanekkor történt, hogy vállalkozásaim csődbe mentek, vagyonomat, tízéves munkám gyümölcsének nagy részét elvesztettem. Látszott, hogy semmit nem folytathatok úgy, ahogy eddig. A felgyülemlett stresszt leginkább a természetben tett kirándulások oldották, de a kövérségen a hosszú séták sem segítettek, sőt jó étvágyat csináltak. Mivel időm volt és szeretek főzni, tovább híztam. Ebből az állapotból egy kedves barátom, András zökkentett ki, aki hallván, hogy munkanélküli vagyok, állást ajánlott egy római parti munkahelyen.

Az első munkanapjaim egyikén eszembe jutott Feri sógorom kollégája, aki évtizedek óta télen, nyáron kerékpárral jár dolgozni. Elővettem a pincében a jó ideje porosodó mounteine bike kerékpáromat, és 2002 szeptemberétől azzal jártam munkába. Pesthidegkúttól a Római 20 km re van, a szintkülönbség úgy 200 méter, és szinte végig kerékpárút van. Odafelé kb. 1 óra alatt tettem meg az utat, visszafelé a Moszkva tértől emelkedik az út, 1 óra 40 perc volt a szintidő (a meredekebb szakaszokon eleinte toltam).

Télen is folytattam a biciklizést, csak azokat a napokat hagytam ki, amikor havazott és nagyon síkos volt az út. A dolog bevált, elkezdtem fogyni, javult a kedvem is, és a közlekedésre fordított idő is csökkent, felgyorsultam. Nagyon tetszett, hogy közvetlen kontaktusba kerültem az emberekkel, szóba elegyedtem a gyalogosokkal, a többi, akkor még viszonylag kevés biciklistával (néhány hét múlva látásból jól ismertük egymást a reggel és délután szembejövőkkel). Az időjárás változásai nem okoztak gondot, megfelelő ruházkodással már külön élvezetet jelentett az esőben, szélben való kerékpározás is. Kerékpárral közlekedve én is mindig jobb kedvű voltam, és a többi kerékpáros is általában mosolygott, amikor elhaladtunk egymás mellett. Szép lassan azt is észrevettem, mi rossz a kerékpáromon és elkezdtem kicserélni rajta dolgokat. Először a széles gumikat vékonyabbra, gyorsabb lett tőle. Utána az alumínium küllőket acélra váltottam (a rossz utak és kátyúk, meg a fogyás ellenére továbbra is 100 kg feletti súlyom miatt állandóan nyolcas volt a kerekekben). Megemeltem a kormányt és az ülést, zselésre cseréltem a nyerget.

2003 nyarának elején kedves barátom Gábor, hallván, hogy sokat kerékpározom mostanában, meghívott egy Zsolnay túrára. A Zsolnay család leszármazottai és barátaik akkor már évek óta, Zsolnay Vilmos tiszteletére Budapestről 5 nap alatt elkerékpároztak Pécsre, Balu szervezésében. Ez volt az első biciklitúrám, amikor nem közlekedésre, hanem túrázásra használtam a kerékpáromat. Feledhetetlen, hatalmas élmény volt az út minden perce. Naponta 60-80 km-t tettünk meg gyönyörű tájakon, közben jókat beszélgettünk, megismertük egymást és az útba eső nevezetességeket. Esténként finomakat vacsoráztunk, iszogattunk, és kedélyesen elbeszélgettünk mindenféléről.(Ezúton is köszönöm a társaságnak, hogy befogadtak, és hogy azóta is részt vehetek az évente megrendezett túrán. Kívánom, hogy ezt az utat még nagyon sokszor megtehessük együtt!)

Amint hazaértem Pécsről, kezdtem gondolkozni, hogy hová és kivel menjek túrázni. Az interneten találtam egy túra leírást, egy magyar fickó, egyedül elment Budapestről Barcelonába biciklivel és a naplóját közzétette a világhálón. Fantasztikus olvasmány volt számomra. Lenyűgözött és elgondolkoztatott, hová is menjek. Barcelona a kedvenc városom, de kerékpárral több mit 30 nap az út. Ennyi szabadságom nincs, meg lehet, hogy a családnak is hiányoznék több mint egy hónapig. A másik szeretett városom Párizs. Kb. 1500 km, napi 100 km-t figyelembe véve 15 nap alatt megtehető a táv. Ez jó. Elkezdtem tudatosan készülni az útra. Útvonal terveket készítettem, átgondoltam, mit vigyek magammal, miben. Megvásároltam a felszerelésemet, hónapokig gondolkoztam milyen biciklit, vegyek, hogy szereljem fel. Folyamatosan kerékpároztam, edzettem magam, hogy bírjam az utat. Különféle túrákra jártam, gyakoroltam a cuccom szállítását, egyes dolgokat kivettem az úticsomagból, másokat betettem.

2005 nyarára kialakult az elhatározás, Budapesttől a Duna mentén elmegyek a forrásig, majd Strasbourg felől közelítem Párizst, ez majdnem 2000 km, de Péter barátom emlékére végig akartam járni a Duna felső szakaszát.(18 évesen kajakkal, ketten Budapestről leeveztünk a folyón, a Fekete tengerig, és megfogadtuk, hogyha nagyok és gazdagok leszünk, Donaueschingentől lejövünk Budapestig. Telt múlt az idő, és addig halasztottuk az utat, amíg Péter halálos beteg lett. Úgy éreztem, hogyha nem is kajakkal, de kerékpárral megteszem az utat, tisztelgek hosszú barátságunk emléke előtt, és legalább én befejezek valamit, amit együtt kezdtünk el.) Fontos kérdés volt, hogy Párizsból Budapestre, nyugatról keletre, vagy fordítva Budapestről Párizsba, keletről nyugatra tegyem meg az utat. A földrajzi érvek a nyugatról történő indulás mellett szóltak, az uralkodó széllel végig hátszélben jöhettem volna, végül is, ha lassan is, de lejt a terület, a Duna lefelé folyik. De minden ész érv ellenére a lelkem döntött: mi lesz, majd ha elmesélem az unokáimnak Párizstól elbicikliztem Budapestre, megtettem 2 000 km-t. Első kérdésük az lenne, de mit kerestél Párizsban, és miért nem vonattal, vagy repülővel jöttél haza. Erre elég furcsán hangzana az a válasz, hogy azért mentem Párizsba, hogy hazabiciklizzek. A dolog bevált, eddig senki sem kérdezte miért mentem Budapestről Párizsba, hanem érdeklődve hallgatta kalandjaimat.

2006 tavaszán megvettem strapabíró, gyors és szépséges új KTM biciklimet.(jelenleg 23 000 km van a számlálóban) Az addig használt, és 10 000 Km-t megtett Cheyenne típusú vasbringát levittem a dömsödi nyaralóba, ahonnan sajnos, rövid időn belül ellopták Az új biciklivel voltam már az az évi Zsolnay túrán, és jól bejárattam, a felszerelést magamhoz alakítottam, a kerékpáros térképeket megvásároltam, a pénztárcámat feltöltöttem, a családomtól elbúcsúztam, és 2006. augusztus elsején elindultam Párizsba.

 

A továbbiakról itt olvashattok, ha van kedvetek hozzá.

 

Isti

 

Támogatók