Utószó Isti párizsi kerékpártúrájához


Kettőezer ötvenkét kilométer 17 nap alatt, 124,45 óra a kerékpár nyergében, átlagosan napi 120 kilométer 16,3 km/h átlagsebességgel, több mint 23 000 kalória elégetése. Ezek a számok, a statisztikai adatok a Budapest-Párizs kerékpárutamon.
Nézzünk egy kicsit mélyebbre, mi van a számok mögött.

 

 

Időjárás

 

 

Azok a barátaim, akik tudták mire készülök, óva intettek az augusztusi túrázástól, attól tartottak, hogy kikészít a nagy meleg, napszúrást kapok, kiszáradok, leég a bőröm, a forró éjszakák alatt nem tudom kipihenni magam, verejtékezve, álmatlanul forgolódok majd az ágyban. Azt tudtam, hogy Európában az uralkodó széljárás az észak-nyugati, de augusztusban sokszor van szélcsend, és gyakoriak a meleg déli szelek.
Ezzel szemben, egy-két kivételtől eltekintve, mindennap esett az eső, a délutánok többsége heves zivatart, vihart hozott, alig-alig sütött ki a nap, szinte sosem emelkedett a hőmérséklet 22 Celsius fok fölé. A hideg óceáni, északnyugati szél szinte mindig fújt, gyakran 20 km/h-nál erősebben. A legtöbb sportnál a könnyű, szellős viselet, ami nem gátol a mozgásban a legkedvezőbb. A kerékpáros vízhatlan esőruhák alatt nedves lesz a test, az erős izzadás miatt az alsóruhák majdnem ugyanolyan vizesek, mint az eső áztatta felsők. A nedves ruhák az izmokra tapadnak, hűtik azokat és nehézkesebbé teszik a mozgást. Az erős szél valahogy mindig utat talál a felsőruházat alá, ezért izzad és fázik egyszerre a kerékpáros. Összességében, ez elviselhető, de nap-nap után ázni, fázni, az már nehezíti a kerékpározást, rontja az utazó kedélyét.
Viszont esőben kevesen kerékpároznak. A Duna menti kerékpárúton a beláthatatlan kanyarokban gyakori, hogy a szembejövő biciklisek összeütköznek, célszerű a kanyar előtt lassítani és csengővel jelezni közeledésünket. A gyér forgalom miatt ilyen baleset veszély nem volt az utamon. Esőben, valahogy lecsendesedik a világ, a monoton zaj, ahogy az esőcseppek kopognak az esőruhán, nyugtató hatású, különleges érzés. A szembe szélnek igazán semmi előnyét nem tudtam felfedezni.
Összességében, az augusztus elején szokatlan időjárási körülmények hátráltatták haladásomat, a teljesítményem sportértékét növelték. Megerősítették azt a véleményemet, hogy mindenféle szabadtéri tevékenységet lehet bármilyen időben végezni, csak megfelelő ruházatot kell viselni.


Utak

 

 

Az indulás előtt jó pénzért megvásároltam az út teljes hosszára a részletes kerékpáros térképeket. A túra során nagyon hasznosnak bizonyultak, bár kb. 2 kiló plusz súlyt jelentettek. Úgy saccolom, hogy az eltévedések miatt, mintegy 200 km-t mentem feleslegesen, illetve nem célirányosan. A Duna menti kerékpárutat mind Ausztriában, mind Németországban, de még Magyarországon is táblákkal jelzik, ennek ellenére el lehet tévedni. Néhol a kanyarokban nem teszik ki, merre menj, sok alternatív útvonal van, amik elterelhetnek a jó útról. A saját térképet minden kereszteződésnél elővenni nagy macera, a folyamatos haladást nagyon lassítja. Esőben még a térkép is elázik. Általános tapasztalatom, hogy néha az eltévedés nagyon bosszantó, de esetleg olyan helyekre juttat, ahol valami különlegeset, szépet láthatok. Az a tapasztalatom, hogy a legrövidebb úttól való – nem szándékos – letérés, minden olyan kerékpáros túrának, ahol nincs az adott terepet jól ismerő helyi vezető, rendszeresen bekövetkező része. A legfontosabb, hogy tudjuk melyik égtáj felé haladunk, akkor viszonylag hamar észrevesszük, ha tévúton vagyunk. Az égtájak érzékelése szerintem egy olyan érzék, amire ha odafigyelünk, nagyon hamar kifejleszthető, és később rendkívül hasznos, bármilyen szituációban a tájékozódáshoz. Az útra vittem egy kis GPS készüléket, ami elnagyoltan tartalmazta Európa térképét, de az akkumulátora hamar lemerült, játékra alkalmas volt, de a navigációban nem segített. A mai modern készülékek, kerékpáros szempontból, még szintén nem sokat érnek. Az adatbázisok még nem tartalmazzák a kerékpárutakat, nem bírják a rázkódást a bicikli kormányán, hamar lemerülnek, és útközben nehézkes a töltésük.
Az emberek többsége szeret kimondottan kerékpárúton közlekedni, ami érthető is. A legnagyobb balesetveszély, hogy a gépjárművek elütik az embert. A zárt, védett úton ez csak a kereszteződésekben fordulhat elő, ezért ilyenkor is fokozott figyelemmel kell hajtanunk. Szerintem a legfontosabb a közlekedési kultúra. Ahol figyelnek egymásra a résztvevők, ott biztonságos az országúton feltűnő ruhában történő haladás is, ahol csapnivaló a közlekedési kultúra, ott még a biztonságosnak tűnő kerékpárúton is vannak balesetek. Tapasztalataim szerint 2002 óta folyamatosan javul Magyarországon a kerékpározás biztonsága, de nem csak a kerékpárutak számának növekedése miatt, hanem az autósok és a biciklisták kiegyezése, és egymás teljes körű elfogadása következtében. Ausztriában és Németországban nagyon sok és jó minőségű a kerékpárút, a gépjárművek és biciklisek találkozási pontjait kerékpárátjáróval tették biztonságossá. Sokszor viszont két település között az országúton lényegesen rövidebb, mint a biciklis úton, ami sokat kanyarodik, de elvezett a legszebb természeti helyekhez, kilátó pontokhoz. Franciaországban szinte nincs kerékpárút. Országutakon az 1 méter széles padkán biztonságos a közlekedés, a kerékpárosok és autósok között nagy a harmónia. Jellemző, hogy a kaotikus közlekedésű Párizsban, a kerékpárosok a busz sávban haladnak, és teljesen természetes, hogy két megálló között, a buszosok a biciklisek után cammognak.

 

Tárgyak

 

A legfontosabb tárgy, amit használtam az úton a kerékpár. A technika kitartott a kemény igénybe vétel ellenére. Hat belső és egy külső csere volt, a hegyeken való átkelések mind elől, mind hátul elkoptatták a gumi fékpofákat, ezeket cseréltettem. A hátsó kerékben keletkezett kisebb nyolcast már Budapesten a KTM szervizben centríroztattam ki.
A cuccaimat két vízhatlan oldaltáskában szállítottam, amik a nagy igénybe vétel ellenére csont szárazon tartották a felszerelésemet. Még a harmadik napon, amikor felborult a kerékpár, eltört az egyik rögzítő műanyag csat, amit egy kedves barátom Linzben megjavított. A kerékpár javító készletem két villáskulcsból (13-14-es,10-12-es), egy összehajtható imbisz kulcs készletből, 2 db. tartalék belsőből, külső gumi leszedő műanyag szettből, kis pumpából, cérna munkás-kesztyűből, szigetelőszalagból és nedvesített törlőkendőből állt. Ezekkel mindent megjavítottam.
Vittem magammal egy kis gyógyszer készletet és sebkötöző felszerelést, amire szerencsére nem volt szükségem, magnézium tablettát és izomlazító kenőcsöket. A térképekről már beszéltem, a tisztálkodó felszerelésen kívül már csak ruhák voltak nálam, 4 váltás. Egy készlet rajtam volt, kettő tartalék, egy pedig mosás után száradt. Minden este mostam, de reggelre csak félig száradt meg, így nedvesen szállítottam és a következő éjszaka száradt meg. Teljesen feleslegesen vittem fürdőnadrágot is, egy nagy és egy kis törülközőt, és egy bicskát. Általában a becsatolós kerékpáros cipőmben kerekeztem, néha szandálban és egy sportcipő is volt nálam. A csomag súlya a két táskával együtt kb. 18 kg volt. Cipeltem még egy telefont, mobil töltőt, vizet, papír zsebkendőt, WC papírt. Egész úton viseltem a kerékpáros védősisakot.

 

Test

 

 

A túra előtt már 3 éve bringáztam napi rendszerességgel, az első kerékpárommal 11 000 km-t, tettem meg, az új KTM-mel augusztusig már 2000 km-t. A napi teljesítményem, a munkába járásnál 40 km volt. Azt hittem edzett vagyok, a fenekem hozzászokott a biciklis üléshez, a megfelelő helyeken jó izomzattal rendelkeztem. Tévedtem is, meg nem is. Az első nap végére és azután szinte minden este, elsősorban az ülő gumóim fájtak. Esténként mindenféle krémekkel kentem, talán az Árnika krém vált be legjobban. A következő napokban, mindig máshol fájt, egyszer a bal térdem, másszor a jobb vádlim, vagy a derekam, vagy a nyak izmaim stb. Az volt a szerencse, hogy krónikus problémám sehol sem merült fel, valamelyik testrészem akkor kezdett csak panaszkodni, ha a másik abbahagyta. Így végül is jól kibírtam mindent, és az út megtételében sem akadályozott a testem. Amikor csak tudtam, vagy eszembe jutott nyújtottam combizmaimat, vádlimat. Magnéziumos pezsgő tablettát minden este ittam, így csak néhányszor ébredtem görcsre.
A statisztikai adatokban a kerékpár műszere által jelzett kalória értékeket tüntettem fel. Szerintem ez egy igen csak alábecsült adat, amit valamilyen algoritmus alapján a sebességtől és a megtett távolságtól függően számított ki a komputer. Szerintem az ellenszél és az emelkedők, valamint a szállított extra súly miatt lényegesen több energiát fogyasztottam. Bőségesen reggeliztem, napközben nem túl sokat ettem, de sok folyadékot fogyasztottam, víz és sör formájában, vacsorára bőségesen ettem, általában két fogást és egy kevés bort. Az biztos, hogy a kerékpár komputere által jelzettnél lényegesen több kalóriát fogyasztottam, ezzel szemben 4 kg-ot fogytam 18 nap alatt. Végül is a testem megfelelt a feladatnak, és érdekes módon az extra igénybevétel és a rendkívül mostoha időjárás ellenére nem betegedtem meg.

 

Lélek

 

 

Mint az” irány Párizs” című előszóban elmondtam, az út megtételére sokat készültem, lelkileg is erősíttettem magam, képes vagyok 1700 km-t kerékpározni, megoldani a rám váró feladatokat. Nem volt egyszerű. Sok nehézség akadt útközben, de egyszer sem gondoltam, hogy feladom. Sőt, megpróbáltam mindig arra gondolni, hogy kivételesen szerencsés vagyok, hogy míg mások dolgoznak, kórházban fekszenek, vagy egy kisebb fizikai igénybevétel is megerőltető nekik, addig én a természetben, gyönyörű helyeket bejárva, az izomerőm igénybevételével, folyamatosan közelítek egy távolinak tűnő, de a képzeletemben fényesen tündöklő célpont, az Eiffel torony felé. Az időjárás viszontagságai, a terep nehézségei és a magány csak erősítette elhatározásomat, és nagyobbá, kívánatosabbá tette a cél elérését. Úgy voltam vele, mint az a sportoló, akinek a teljesítménye értékét növeli, hogy egy híres, nagymenő versenyzővel kell megküzdenie az első helyért.
Egy ilyen utazáson nem kell vetélkedni más emberekkel, senkivel nem kell versenyezni, saját teljesítő képességem határait lehet felmérni, meg lehet vizsgálni a hosszú magányos tekerésen, ki vagyok én, honnan jöttem, hová tartok, nem csak az éppen aktuális pillanatban, hanem az életemben általában. Mostanában a zarándok utak reneszánszát éljük, sokan gyalog menetelnek a spanyolországi Santiago de Compostelába, hogy felfedezzék hitük erejét, a fizikai megpróbáltatásokkal és a természet közelségével építve fel megújulásukat. Nekem is valami ilyesmi volt ez az utazás. A szándék a sportteljesítmény volt. Eleinte még társat, társakat is kerestem az úthoz, aztán a különféle indokokkal történő elutasítások után, kezdtem azt gondolni, ez nem is olyan nagy baj. Ha egyedül megyek, nem kell alkalmazkodni. Magam választom meg a sebességet, az utat. Ha eltévedek, senki nem tesz nekem szemrehányást, akkor pihenek, amikor én fáradok el, akkor eszem, iszom, amikor nekem van erre szükségem, olyan szálláson alszom, ami nekem megfelel. Ellenben ha segítségre van szükségem, azt csak magamtól vagy idegenektől várhatom, ha baleset ér, külföldi mentők segítségét kell igénybe vennem. Hiányos nyelvismeretemre számítva mindent magamnak kell intézni, ha beszélgethetnékem van, csak magammal társaloghatok. Jó volt egyedül utazni, jó volt, hogy egyedül is leküzdöttem az akadályokat. Jó volt érezni a családom, és a barátaim hiányát, jó volt rájuk gondolni, hogy nemsokára ismét találkozhatunk. Távollétük megerősítette, hogy mennyire fontosak nekem.
Az utazás alatt végig a természetben voltam, az ember alkotta építményeket, az épületeket és a műtárgyakat csak kívülről figyeltem meg. Egyetlen múzeumot, kiállítást, műemléket, templomot, katedrálist sem tekintettem meg belülről. Ezt nem határoztam el előre, de egyszer sem kívántam mélyebb információt szerezni ezekről, mint amit kívülről is láthattam. Ha csak tehettem a szabadban tartózkodtam, a mostoha időjárás ellenére egy kicsit feszélyezett a zárt tér. Az emberekkel a testi szükségleteim kielégítése (evés, ivás, alvás) és a tájékozódás miatt kerültem kontaktusba. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy kevés nyelvtudással is milyen jó kapcsolatokat lehet kiépíteni a jó szándékú, türelmes emberekkel. Ha megvan az összhang, kevés szó és kifejező gesztusok segítségével is nagyon jól megértetik a különböző nemzethez tartozó emberek egymással magukat.
Az utazás alatt egyértelművé vált mit jelent európainak lenni. Mi európaiak, magyarok, osztrákok, németek és franciák félszavakból értettük egymást. A tárgyi kultúra, a faluk, városok, utak felépítése teljesen azonos logika alapján valósult meg. Volt ahol egy kicsit nagyobb volt a tisztaság, volt ahol jobb minőségűek voltak az utak, néhol látszott könnyebben, jobban élnek az emberek, de feltűnő volt, hogy mindannyian ugyanahhoz a közösséghez tartozzunk.
Ha furcsa is, de beszélnem kell a tárgyakkal és az emberekkel összefüggő, jobb szó híján spirituális élményeimről. Az utazás negyedik napjának reggelén történt, hogy a szállodai szoba fürdőszobájában, meglátva a mini szappant, eszembe jutott, elviszem magammal, milyen jó lesz, hogy amikor esetleg defektet kapok, és a szerelésnél összekoszolom a kezem, ezzel a szappannal majd megmosakodhatok. Addig a napig nem volt szerelni valóm, de aznap délelőtt kidurrant az első kerekem, a szerelésnél elfelejtettem felvenni a kesztyűt, nagyon mocskos lettem, de a nálam lévő mini szappannal, a közeli pocsolyában tisztára mostam magam. A szappan helyet követelt magának az életemben. A másik eset ennek az inverze volt. Két tartalék belső gumit vittem magammal, egyszer péntek délután kaptam meg a második defektet és elhasználtam az utolsó belsőt is. Szombaton és vasárnap semmilyen üzlet nem volt nyitva, ahol belsőt vehettem volna, végig azon rettegtem, mit csinálok, ha defektet kapok. Végül is hétfőn délelőtt sikerült gumikat vásárolnom. Ahogy a gumik a helyükre kerültek a csomagomban, már defektet is kaptam, és használnom kellett azokat. Érdekes volt, hogy addig kitartottak a használatban lévő belsők, ameddig nem történt meg a pótlásuk. Mind két eset olyan volt, mintha tudatommal befolyásoltam volna a tárgyak viselkedését.
Az emberek, a párizsi elővárosi kalandomat kivéve, mindig barátságosak és segítőkészek voltak velem, de három alkalom kiemelkedett a véletlen találkozások közül. Mindhárom eset Franciaországban történt. Az első alkalommal egy annyira forgalmas útra keveredtem, ahol az életveszély miatt inkább a szántóföldön toltam a biciklit. Itt találkoztam azzal az angolul jól beszélő, fiatal kombájnossal, aki a biztonságos és paradicsomi szépségű champagne vidékre irányított. Ennek a segítségnek az volt a különlegessége, hogy egy életveszélyes helyzetben teljesen váratlanul bukkant fel a szántóföldön a kombájn (nem aratott, nem értem mit csinált ott a pusztában), és Ő volt az első ember Franciaországban, aki elég jól beszélt angolul és ismerte is az utakat, hogy segítséget nyújtson. A következő rendkívüli segítség az a kisvárosi asszony volt aki, két órán át kísérgetett az egyik kisvárosban, majd húsz kilométert autózott velem a tornádó kellős közepére, hogy leadjon egy biztonságos szállodában. A harmadik a Párizs külvárosából a Szajna partig elvezető öregúr. Még így hat év múlva is úgy érzem, hogy egész utamon végigkísért valami külső figyelem, és amikor szükségesnek érezte a tárgyak és emberi segítők közvetítésével védett meg a nagyobb veszélyektől és nyújtott biztonságot.

 

Azóta

A párizsi biciklis túra után is tovább folytattam a napi kerékpározást. Sokakat meggyőztem arról, hogy ez jó dolog, főleg a középkorú vagy annál is idősebb barátaimat. Elkezdtem aktívan különféle kerékpártúrákat szervezni, barátaimmal voltunk az Őrségben, kerékpároztunk a Tisza mentén, megmásztuk az északi hegyek egy részét, végig jártuk a magyarországi Duna szakaszt, megkerültük a Fertő tavat, a Balatont, a Velencei tavat, a Tisza tavat, jártunk Szabolcs Szatmárban, rendszeresen kirándulunk Ráckevére, Visegrádra, barangoltunk Békés és Csongrád megyében. A szervezést is sokan átvállalták tőlem, sokszor nálam jóval alaposabban, felkészültebben és körültekintőbben végezve azt. Jártunk közösen Toscanában és Rómában, megtettük együtt a Passau-Pozsony utat. Büszkén gondolok rá, hogy kicsit az én példámon keresztül már 50-60 barátom, rokonom kerékpározik szívesen és rendszeresen. Egyedül, 2006 óta nem voltam hosszabb úton, de tervezek még hasonló nagy kirándulást.
A kerékpározás után, sikerült még egy nagy álmomat megvalósítani. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy embernek az életében egyszer legalább le kell futnia a maratont. 2009. április 19-én Bécsben, hivatalosan teljesítettem a 42 km és 195 méteres távot.
Akik voltak olyan kedvesek, hogy végigolvasták naplómat, vagy látták annak részleteit, azoknak ajánlom a toscanai utazásunkról Miklós barátom által készített kisfilmet.
Jó szórakozást kívánok a mozihoz!
Isti
Budapest, 2013. február 2.

 

Támogatók